VIII.

 

Millicent őrségben két-három fényvillanást látott dél felől s utána hosszú dörgést. Atomrobbanás lehetett? A kérdés értelmetlennek látszott. Valószínűtlen, hogy valaha is megtudják, mi történt a sűrűn lakott településeken; és már nem is érdekelte őket.

Reggel kezdték meg a menetelést; hűvös volt az idő, de meleg ígérkezett. John azt a célt tűzte eléjük, hogy keljenek át a mashami mocsárvidék északi részén Coverdale-be. Utána rátérnek majd egy alsóbb fokú útra, a carltoni mocsárvidéken át, majd északnak, Wensleydale-nek és a Westmorlanbe vezető hágónak. Alvóhelyüktől nem messze tanyaházat találtak. Roger rá akart rohanni élelemért. John megvétózta az ötletet, mondván, túl közel van Mashamhez. Bizonytalan mekkora körzetben akarják védeni távolabbi településeiket a mashamiek. Lövések zajára alighanem idegyűlne a városból a védőcsapat.

Ezért hát a csupasz tájon haladtukban, a telekhatárokat jelző sövények vagy kőkerítések között haladva, távol tartották magukat a lakott településektől. Fél hétre járt, amikor Mashamtől északra keresztezték a főutat, a Nap már melegített. A fiúk élvezték a menetelést, úgy kellett visszatartani őket a fölös futkosástól. A társaságot kirándulós hangulat járta át – csak Ann maradt továbbra is hallgatag, visszahúzódó és boldogtalan.

Millicent erről beszélgetett Johnnal, amikor menet közben mellé került a kődarabokkal kirakott gyalogösvényen:

– Ann-nek nem szabadna ennyire szívére venni a dolgot, Johnny. Ki kellett volna hevernie már.

John rápillantott. Millicent mindig jól ápolt maradt, úgy festett most is, mint aki egyszerű gyalogtúrára indult. Pirrie, hóna alatt a puskával előttük mendegélt.

– Azt hiszem, nem amiatt kesereg, amit vele tettek – mondta John –, hanem amit ő tett utána.

– Erre értettem, hogy ki kellett volna már hevernie – mondta Millicent. Nyílt csodálattal nézett Johnra: – Tetszett nekem, ahogy maga intézkedett tegnap este. Tudja; nyugodtan, de határozottan. Szeretem, ha egy férfi tudja, mit akar, és azt el is éri.

John nézte az asszony arcát, és arra gondolt: jóval fiatalabbnak látszik Pirrie-nél; karcsú és formás. Millicent elkapta a pillantását, és rámosolygott. Johnt megdöbbentette, amit ebben a mosolyban látott. Kurtán csak ennyit felelt:

– Valakinek meg kell hoznia a döntéseket.

– Kezdetben nem hittem magáról, hogy az a fajta, aki alkalmas erre. Aztán tegnap este rájöttem, hogy tévedtem magát illetően.

Johnt nem is annyira Millicent kéjsóvársága döbbentette meg, hanem az, hogy e körülmények között bukkant föl. Nyilvánvaló, hogy Pirrie-t fölszarvazta már néhanap, ám az Londonban, nyüzsgő embertömeg zsúfoltságában esett meg, ahol nem lehetett igazi fontossága, ha kicsit kirúgott a hámból. Ám itt, ahol egymásra utaltságuk olyan nyilvánvaló, akár a hajdani mocsár helyén húzódó meddő földcsíkok – itt bizony igencsak számít. Itt kialakulhat olyan erkölcsi rend, amelyben a vezér kedve szerint teszi magáévá a csoportbéli asszonyokat. De a kacsingatásoknak és a dörgölődzéseknek és kacérkodásoknak e régi módjait halottnak érezte már; halottnak és föltámaszthatatlannak, akár az üzleti tárgyalások, a színházi estek világát. Ez a meggyőződés már olyan mélyen beleette magát John agyába, hogy megdöbbent, amiért Millicent ezt a változást még nem ismerte föl.

Éles hangon szólt rá Millicentre: – Menjen, vegye át azt a csomagot Oliviától. Már elég régen cipeli.

Millicent szemöldöke fölszaladt kissé: – Ahogy óhajtja Nagy Főnök. Úgy lesz, ahogy mondja.

 

A Witton-mocsár peremén rátaláltak arra, amit John keresett: egy elszigetelt tanyaházra. Kis emelkedőn állt, krumpliföldektől körülvéve. Füst szállt a kéményből. Egy darabig értetlenül nézte a füstöt, aztán rájött, hogy ilyen távol eső helyen nyilván széntüzeléssel főznek még nyáron is. Kiadta utasításait Pirrie-nek. Pirrie bólintott, és jobb keze három ujjával megdörgölte orrát: Johnnak eszébe jutott, hogy Pirrie ugyanígy csinált akkor, amikor elindult a banda nyomában, amely elrabolta Annt és Maryt.

John Rogerrel fölment a tanyaházhoz. Nem is próbáltak elrejtőzni; lazán lépkedtek, mint akiket pusztán kíváncsiság hajt. Az egyik ablakban megrezzent a függöny, de John más jelét nem látta annak, hogy figyelnék őket. Vén kutya napozott a ház mellett. Kavicsok csikordultak léptük alatt barátságos és ismerős neszként.

Kosfej formájú kopogtató volt az ajtón. John fölemelte és keményen nekivágta az ajtónak, tompán koppant a fémen. Lépés zaja hallatszott a túloldalról, s a két férfi kissé odébb lépett

Kinyílt az ajtó. A férfi egészen a küszöbre lépett elébük, hogy jól lássa őket. Nagydarab ember volt; cserzett, vörös arcában apró, hideg szempár. John elégedetten látta, hogy lőfegyver van nála.

– Mit óhajtanak? – kérdezte. – Nincs eladni valónk, ha élelmet keresnének.

– Köszönjük – felelte John. – De van mit ennünk. Van valamint, ami érdekelni fogja.

– Tartsák meg – mondta a férfi. – Tartsák meg, és tűnjenek innen.

– Ez esetben… – szólt John.

Félreugrott, úgy, hogy a falhoz tapadt, a gazda látószögén kívül. A férfi azon nyomban reagált: – Ha golyót akar… – szólt, és kilépett az ajtón, ujja a ravaszon.

Távoli kattanás hallatszott, s a nagydarab test lehanyatlott, akár egy meglazult zsinórú báb, és feléjük rogyott. Esés közben megrándult az ujja. A fegyver fülrepesztő zajjal elsült, tölténye a tanyaház falán robbant. Visszhangja szinte hasogatta a kék eget. A vén kutya fölemelkedett, és erőtlenül ugatta a napot. Bentről valaki kiáltott valamit, aztán minden elcsöndesült.

John kihúzta a fegyvert a test alól. Egy töltény még benne volt. Biccentett Rogernek, azután átlépte a halott vagy haldokló testet, és bement a házba. Az ajtó közvetlenül a nagy nappaliba nyílt. Itt homályosabb volt, és John pillantása először a szobából kivezető ajtóra vetődött, azután a sarokból fölfelé induló lépcsőre. Csak pár pillanat múlva vette észre a lépcső mellett, az árnyékban álló asszonyt.

Meglehetősen magas nő volt, s széles férjével ellentétben igen sovány. Szemükbe nézett, puska volt nála is. Roger is ugyanabban a pillanatban látta meg a nőt. Fölkiáltott:

– Vigyázz, Johnny!

Az asszony keze elindult a puskán, de közben John keze is mozdult. A csattanás itt, az elzárt szobában még fülsiketítőbben szólt. Az asszony egy pillanatig még állt, aztán a lépcsőkorláthoz kapott, és összecsuklott. Elordította magát, amint földet ért, és magas, fojtott hangon jajveszékelt tovább.

– Jóságos isten! – kiáltott föl Roger.

John rászólt: – Ne állj itt. Indulj. Fogd ezt a másik fegyvert, és kutassuk át a házat. Kétszer szerencsénk volt, de nem biztos, hogy harmadszor is így lesz.

Nézte, mint húzza el kelletlenül az asszony fegyverét Roger; az már észre sem vette, csak jajgatott tovább.

– Az arca… – mondta Roger.

– Nézd át a földszintet – mondta neki John. – Én fölmegyek az emeletre.

Gyorsan átkutatta a fönti emeletet, sorra rúgta be az ajtókat. Már majdnem végzett, amikor észrevette, hogy elfelejtett valamit; a puska üres volt, s így, amíg újra nem tölti, elvileg fegyvertelen. Maradt még egy ajtó. Habozott, azután berúgta.

Kis hálószoba volt. Tizenéves lány ült fönt az ágyban. Rémült arccal nézett rá.

John így szólt hozzá: – Maradj itt. Megértetted? Nem lesz bántódásod, ha idebenn maradsz.

– A puskák… – mondta a kislány. – Anyu és apu… mi volt ez a lövöldözés? Csak nem…

John hidegen rászólt: – Ne lépj ki ebből a szobából!

Kulcs volt a zárban. Kiment, és bezárta a szobát. Az asszony odalenn még mindig jajgatott, de már nem olyan élesen. Roger ott állt fölötte, és letekintett rá.

– Nos? – kérdezte John.

Roger lassan föltekintett: – Minden rendben. Idelenn nincs senki más. – Újra az asszonyt nézte. – Reggeli főzés a láthatáron.

Pirrie jött be halkan a nyitott ajtón. Amikor meglátta a színhelyt, leengedte fegyverét.

– Küldetés teljesítve – jegyzete meg. – Az asszonynak is volt fegyvere? Vannak még a házban?

– Fegyverek vagy emberek? – kérdezte John. – Más fegyvert nem láttam, hát te, Rodge?

Roger még mindig az asszonyt nézte: – Nem.

– Odafönn van egy kislány – mondta John. – A lányuk. Rázártam az ajtót.

– És ez? – mutatott Pirrie cipője orrával a most már hörgő asszonyra.

– Őt érte a saját lövése… főleg az arcát – mondta Roger. – Egészen közelről.

– Ez esetben… – szólalt meg Pirrie. Megütögette puskája oldalát: – Egyetért?

Roger ránézett a másik kettőre. John bólintott. Pirrie a maga szokott biztos lépteivel odament, ahol az asszony hevert. Míg ráfogta a fegyvert, így szólt: – Az effélékhez egy revolver sokkal alkalmasabb. – A puska kattant, s az asszony nem hörgött tovább. – Ráadásul nem szívesen használom szükségtelenül a töltényt ilyesmire. Aligha tudjuk pótolni. Ilyen vidéken a puska gyakoribb.

John megjegyezte: – Nem rossz golyóváltás: két menetben két puska és feltehetőleg muníció is.

Pirrie elmosolyodott: – Bocsássa meg, de én két menetet ebből fél tucat puskával érzek egyenértékűnek. De azért nem rossz. Akkor hát hívhatjuk a többieket?

– Igen – felelte John –, szerintem hívhatjuk őket.

Roger idegesen megkérdezte: – Nem lenne jobb előbb eltávolítani ezeket a holttesteket, mielőtt a gyerekek ideérnek?

John rábólintott: – De, azt hiszem. – Átlépte a hullát. – A lépcső alatt rekesz szokott lenni. Igen, így gondoltam. Pillanat… itt vannak a töltények a puskákhoz. Hozzuk ki ezeket előbb. – Bekukucskált az üreg sötétebb zugaiba. – Szerintem nincs már itt semmi más. Most beemelhetitek az asszonyt.

Hárman kellettek hozzá, hogy a halott gazdát behozzák az ajtóból, és beszuszakolják őt is a lépcső alatti rekeszbe. Azután John kiment a ház elé és integetett. Napos idő volt, s a puskapor átható szaga után rendkívül frissnek érezte a levegőt. A vén kutya ismét lehevert a szokott helyére, most látszott csak, milyen öreg, és alighanem vak is. Egy házőrző kutya, amely már képtelen az őrzésre, haszontalan; de semmivel sem haszontalanabb, mint azok a vak milliók, akiknek ők az előharcosai, gondolta John. Leengedte fegyverét. Akárhogy is, nem ér meg egy golyót.

Az asszonyok a gyerekekkel fölértek a dombra. A vidám kirándulási hangulat már elmúlt; a fiúk halkan, szó nélkül ballagtak. Davey odament Johnhoz. Halkan megkérdezte:

– Mi volt ez a lövöldözés, apa?

John a fia szemébe nézett: – Mostantól mindenért harcolnunk kell – mondta. – Harcolnunk kell, ha élni akarunk. Jobb, ha megtanulod.

– Megölted őket.

– Igen.

– És hová tette a holttesteket?

– Eltakarítottuk őket az útból. Gyere be. Megreggelizünk.

Vérfolt látszott az ajtón, s egy másik ott, ahol az asszony feküdt az előbb. Davey nézte a foltokat, de nem szólt semmit.

Amikor már mindenki bent volt a nappaliban, John így szólt:

– Nem maradunk itt sokáig. Az asszonyok csinálhatnak valami ennivalót. A konyhában akad tojás, meg egy oldalszalonna. Készítsétek el gyorsan. Roger, Pirrie meg én kiválogatjuk majd, mit viszünk magunkkal.

Spooks megkérdezte: – Segíthetünk?

– Nem. Maradjatok itt, és pihenjetek, fiúk. Fárasztó nap áll előttünk.

Olivia is megbámulta a vérfoltot a padlón, akárcsak Davey az imént. Megkérdezte:

– Csak ketten voltak?

– Van még egy kislány odafenn – felelte John. – A lányuk. Bezártam.

Olivia a lépcső felé indult: – Szegény, nyilván megrémült!

John tekintete megállította:

– Mondtam már: nincs időnk semmire, ami nem alapvető. Nézz utána, mire van szükségünk. Mással ne törődj.

Az asszony tétovázott egy pillanatig, azután átment a konyhába. Millicent vele. Ann az ajtóban állt Maryvel. Így szólt:

– Elegen vannak ketten. Kinn maradunk. Nem bírom ezt a szagot idebenn.

John beleegyezett:

– Ahogy akarjátok. Kint is ehettek, ha úgy tetszik.

Ann nem felelt, kiment Maryvel a napfényre. Spooks rövid habozás után utánuk ment. A másik két fiú leült az ablak alá a régimódi pamlagra. A szembenső falon ingaóra járt ritmikusan. Üvegfalán át jól látszott a szerkezete. Csak ültek, bámulták, és suttogva beszélgettek.

Mire a reggeli elkészült, a férfiak összehordtak mindent, amire szükségük volt. Találtak két nagy, meg egy kisebb hátizsákot, telirakták őket sonkával, füstölt hússal, sózott marhahússal meg házi kenyérrel. A töltényekkel teli tárakat a tetejére dugták. Találtak egy régi katonai vizeskulacsot is. Roger javasolta, töltsenek meg több üveget vízzel, de John ellenezte. Vízben gazdag földeken fognak áthaladni, és épp elég máris a cipelnivalójuk.

Reggeli után Olivia nekifogott, hogy összeszedje a tányérokat. John csak akkor vette észre, mit művel, amikor Millicent fölnevetett. Zavartan rakta vissza a tányérokat.

– Csak semmi mosogatás – mondta John. – Már indulunk is. Ez ugyan magányos ház, de minden ház lehetséges csapda.

A férfiak fölvették a fegyvereket és a hátizsákokat.

– És a kislány? – kérdezte Olivia.

– Mit akarsz vele? – pillantott rá John.

– Nem hagyhatjuk itt így.

– Ha zavar, menj fel, nyisd ki az ajtaját. Mondd meg neki, kijöhet, ha akar. Most már nem zavar.

– De hát nem hagyhatjuk a házban! – mutatott s lépcső alatti rekesz felé Olivia: – Ezekkel!

– Hát akkor mit javasolsz?

– Magunkkal vihetnénk.

– Ne csacsiskodj, Olivia – Mondta John. – Tudod, hogy nem vihetjük.

Olivia rábámult. John észrevette az asszony kövérkés bátortalansága alatt az elszántságot. Válságok mindig furcsa dolgokat váltanak ki az emberi magatartásokból, állapította meg, s Oliviára meg Rogerre gondolt.

– Ha nem, akkor itt maradok vele – mondta Olivia.

– És Roger? – kérdezte John. – És Steve?

Roger lassan szólalt meg:

– Ha Olivia itt marad, mi is vele maradunk. Úgysincs szükséged ránk!

– És ha jön a következő látogató, ki nyit ajtót neki? – kérdezte John. – Te, vagy Olivia, vagy… Steve?

Csend lett. Az óra tiktakolt, jelezte egy nyári reggel múló pillanatait.

Aztán megszólalt Roger: – Miért nem vihetjük magunkkal a kislányt, ha Olivia szeretné? Elhoztuk Spookst. Egy kislány nem olyan veszedelmes dolog!

John türelmetlenül és haragosan kérdezte: – Miből gondolod, hogy velünk jönne? Épp most öltük meg a szüleit.

– Szerintem, eljönne – mondta Olivia.

– És mennyi ideig szeretnéd győzködni? – kérdezte John. – Két hétig?

Olivia és Roger tekintete összevillant. Roger így szólt: – Ti csak induljatok. Majd utolérünk benneteket… a kislánnyal, ha hajlandó velünk jönni.

John Rogerhez beszélt: – Nem értelek, Rodge. Neked magyarázzam, milyen ostobaság megosztani az erőinket?

Nem válaszoltak. Pirrie, Millicent és a fiúk némán figyeltek. John az órájára pillantott:

– Idefigyeljetek. Olivia három percet kapsz, hogy beszélj a kislánnyal. Ha jönni akar, jöhet. De nem vesztegethetünk időt rá, hogy rábeszéljük, egyikünk se. Rendben? – Olivia rábólintott. – Fölmegyek veled.

Elindult a lépcsőn, kinyitotta az ajtózárat, belökte az ajtót. A kislány kint volt az ágyból; térden állva nézett föl, nyilván imádkozott. John félrehúzódott, hogy Olivia beléphessen. A kislány kifejezéstelenül nézett rájuk.

Olivia így szólt: – Szeretnénk, ha velünk tartanál, kedves. Elmegyünk egy biztonságos helyre a hegyekbe. Nem volna biztonságos itt maradnod.

– A mamám… – szólt a kislány. – Hallottam, hogy jajgat, azután elhallgatott.

– Meghalt – mondta Olivia. – Édesapád is. Nincs már miért itt maradnod.

– Maguk ölték meg őket – mondta a kislány. Johnra nézett: – Ő ölte meg.

– Igen – mondta Olivia. – Volt élelmük, nekünk meg nem volt. Manapság élelemért harcolnak az emberek. Mi győztünk, ők vesztettek. Nincs mit tenni. Akkor is: szeretném, ha velünk jönnél.

A kislány elfordult, arcát az ágyneműhöz nyomta. Fojtott hangon válaszolt:

– Hagyjanak békén! Menjenek, hagyjanak békén!

John ránézett Oliviára, és megrázta a fejét. Az asszony odalépett a kislányhoz, és mellé térdelt, átkarolta a vállát. Gyöngéden szólt hozzá:

– Nem vagyunk rossz emberek. Csak menteni akarjuk magunkat meg a gyermekeinket, így hát a férfiak embert ölnek, ha kell. Jönnek majd mások, rosszabbak, akik csak az ölés öröméért ölnek, talán kínoznak is.

A kislány megismételte: – Hagyjon békén!

– Nemsokára jön a csőcselék – mondta Olivia. – A városokból jönnek majd élelemért. Egy ilyen ház vonzza őket, mint a legyet. Apád és anyád mindenképpen meghalt volna pár napon belül, s te is velük. Elhiszed?

– Menjen el! – mondta a kislány. Nem nézett rá.

John megszólalt: – Mondtam neked, Olivia. Nem vihetjük el akarata ellenére. És hogy itt maradj vele… magad mondtad épp, hogy ez a ház halálcsapda.

Olivia fölkelt a térdelésből, mint aki beletörődik. De nem: vállánál fogva maga felé fordította a kislányt. Meglehetős erő rejlett a karjában, s most kihasználta ezt az erőt, nem durván, de elszántan.

– Figyelj rám! Félsz, ugye? Ugye?

Szinte bűvölten nézett a kislány szemébe. Az bólintott.

– Elhiszed, hogy segíteni akarok neked?

A lány ismét bólintott.

– Velünk jössz – mondta Olivia. – Átkelünk a Pennineken egy westmorlandi helységbe, ahol valamennyien biztonságban lehetünk, és ahol nem lesz több ölés és kegyetlenség. – Olivia alapvető tartózkodása eltűnt; keserű haraggal beszélt, meggyőződés áradt belőle. – Te pedig velünk jössz. Megöltük az apádat meg az anyádat, de ha megmentünk téged, kissé pótolhatjuk őket. Ők se akarnák, hogy meghalj.

A kislány némán nézte. Olivia így szólt Johnhoz:

– Várj odakinn. Segítek neki az öltözködésben. Csak pár perc.

John megvonta a vállát: – Lemegyek, megnézem, rendben van-e minden. Ne feledd: csak pár perc.

– Lenn leszünk – mondta Olivia.

A nappaliban Roger a polcon álló rádióval babrált. Fölpillantott, amint John jött lefelé a lépcsőn.

– Semmi – mondta. – Próbálkoztam Északkal, Skóciával, Közép-Angliával, Londonnal, sehol semmi.

– Írország? – Kérdezte John.

– Nem hallani. Amúgy se hiszem, hogy innen fogni tudnám őket.

– Talán rossz a készülék.

– Egy állomást találtam. Nem tudom, milyen nyelvűt, valami közép-európai lehetett. Eléggé elkeseredett hang.

– És a rövidhullám?

– Még nem próbáltam ki.

– Majd én megpróbálom. – Roger félrehúzódott, John pedig átkapcsolt rövidhullámra, és lassan, figyelmesen forgatta a gombot. Már végighaladt a sáv kétharmadán anélkül, hogy talált volna valamit; ekkor elkapott egy recsegéstől-halkulástól torzult hangot, amely azonban angolul beszélt. Élesre állította és maximális hangerőre:

– …még foszlányokban, de minden jel arra vall, hogy Nyugat-Európa megszűnt a civilizált világ része lenni.

Amerikaias volt a kiejtése. John halkan így szólt:

– Tehát a szép csillagos-sávos lobogó még lobog.

– Tegnap este – folytatta a hang – számos repülőgép érkezett az Egyesült Államok és Kanada néhány repterére. Elnöki rendeletre a gép utasai menedéket kaptak. Az országba érkezett közt van Franciaország elnöke, a francia kormány tagjai, a holland és belga királyi családok. Az új-skóciai Halifaxból jelentik, hogy a brit királyi család és a kormány épségben odaérkezett. Ugyanez a jelentés közli, hogy Nagy-Britannia volt miniszterelnöke, Raymond Welling elmondta: a gyorsuló iramú összeomlás annak tulajdonítható, hogy híresztelések terjedtek el, melyek szerint az ország többi részének megmentése céljából atombombákat dobnak sűrűn lakott területekre. Welling szerint e hírek teljesen alaptalanok voltak, mégis pánikot keltettek. Amikor közölték vele, hogy az Atomenergia Ügynökség szerint atombomba-robbanásokat észleltek Európában az elmúlt pár órában, Welling azt állította, ezekre nem tud magyarázatot adni, de lehetségesnek tartja, hogy a légierő elszigetelt egységei ehhez a kétségbeesett eszközhöz nyúltak a rendteremtés reményében.

– Szóval kicsúszott a kezükből, ő meg otthagyott csapot-papot, és meglépett – mondta Roger.

– Ez is rejtély marad – mondta John.

– A rádió folytatta: – Este kilenc órakor a következő állásfoglalást adták ki az elnök aláírásával: „Számítanunk kell rá, hogy Európa, a nyugati civilizáció bölcsője barbarizmusba zuhan. Szomorúan és döbbenten figyeljük az Atlanti-óceán túlpartján zajló eseményeket. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy itt nálunk ilyenféle katasztrófa veszélye állna fenn. Élelmiszerkészleteink jelentősek, és bár a következő hónapokban valószínűleg csökkenteni kell az élelmiszer-fejadagokat, lesz elegendő élelem mindenkinek. És amikor eljön az ideje, legyőzzük a Csung-li vírust, és termővé tesszük az általunk ismert világot. Addig pedig az a feladatunk, hogy nemzetünk keretein belül megőrizzük az emberi nagyság örökségét,”

– Ez azért bátorító – állapította meg John.

Olivia jött lefelé a lépcsőn a lánnyal. Most, hogy a lány felöltözött, John észrevette, hogy két-három évvel idősebb, mint Mary, falusi lány, inkább egészséges külsejű, mint szép. Előbb John arcába nézett, majd a vérfoltokra a padlón, majd újra vissza rá; de az arcán nem látszott semmi.

Olivia bemutatta: – Ez itt Jane. Velünk jön. Készen vagyunk, Johnny.

– Jó – felelte John. – Akkor hát húzzuk el a csíkot innen.

A lány Oliviához fordult: – láthatom-e őket egyszer, mielőtt elmegyünk?

Olivia elbizonytalanodott. John a két bezsúfolt hullára gondolt, akiket lelkifurdalás és ceremónia nélkül löktek be a lépcső alatti rekeszbe; Jane épp e fölött állt.

Határozottan felelte: – Nem. Se neked, se nekik nem tenne jót, és időnk sincs.

Azt hitte, Jane tiltakozni fok, de amikor Olivia gyöngéden előreterelte, lejött. Még egyszer körülpillantott a nappaliban, azután kilépett a szabadba.

– Oké – mondta John. – Akkor hát elmehetünk.

– Még egy pillanat – szólt ekkor Pirrie. A rádióban még mindig beszélt a hang, a hullám periodikus lüktetésével erősödött-halkult. Új intézkedések ismertetett az élelmiszer-zsákmányolás ellen. Pirrie a polchoz lépett, és egyetlen mozdulattal lerántotta a készüléket a deszkapadlóra. Az nagy csörömpöléssel zuhant le. Pirrie elszántan rugdosni kezdte, amíg kávája széthasadt, és előtűntek széttört alkatrészei. Sarkával teljesen széttaposta az üveg-fém törmelékeket. Azután óvatosan kiszabadította a lábfejét, és kiment a többiek után.

 

Könnyű szakaszokra kellett osztaniuk a menetelést a gyerekek miatt. John három napra tervezte az utat; az első menetben Wensleydale végéig, a másodikban a mocsarakon túl egy Sedberghtől északra lévő pontig s a harmadikban a vakvölgyig kellett eljutniuk. Közel kellett maradni a főútvonalhoz, és azt remélte, hogy lesznek kocsik az országúton. A mashami példát nyilván sok helyütt követik mostanra az Észak-Riding nagy részén. A kocsik elakadnak, mielőtt ők a Dale-ig érnek.

Egy erdő mentén haladtak Coverham irányába, amikor Roger így szólt hozzá:

– Szerezhetnénk kerékpárokat. Mi a véleményed?

John a fejét rázta: – Azzal is sebezhetőkké válnánk. Azonkívül tíz kerékpárt kellene szereznünk egyszerre, máskülönben valakit cipelnünk kellene, vagy szétesne a csapat.

– És ezt nem akarod, ugye?

John rápillantott: – Nem. Nem akarom.

– Örülök, hogy Olivia rá tudta venni a lányt, hogy jöjjön velünk – mondta Roger. – Pocsék dolog lett volna a gondolat, hogy hátrahagytuk.

– Érzelgős lettél, Rodge.

– Nem – rántotta meg hátán feszesebbre a hátizsákot Roger. – Te lettél keményebb. Ez jó dolog, azt hiszem.

– Csak hiszed?

– Nem. Igazad van, Johnny. Meg kell lennie. Sikerülni fog nekünk?

– Sikerülni fog.

Zárt és bespalettázott házak mellett haladtak el; ha laktak is még bennük emberek, semmi külső jelét nem adták. Még az ilyen tájon elvárhatónál is kevesebb embert láttak; s amikor találkoztak másokkal, nem köszöntötték egymást. Akikkel találkoztak legnagyobb részt kitértek a kis csoport elől, és megkerülték őket. De kétszer is láttak a magukéhoz hasonló bandákat. Az elsőben öt felnőtt volt két karonülő kisgyerekkel. A két társaság röviden szemrevételezte egymást tisztes távolból, és más-más irányba mentek tovább.

A második csapat nagyobb volt az övékénél. Vagy tizenketten lehettek, fegyverük is látszott. Délután találkoztak velük, Agsgarthtől keletre pár mérfölddel. A csapat láthatólag délnek tartott Bishopdale-nek, és épp keresztezték az utat. Megálltak az úton, és szemügyre vették a közeledő Johnt és társait.

John vagy húsz méterre tőlük megállította csapatát. Figyelték egymást. Kis szünet után a szembe levők átkiáltottak:

– Honnan jöttök?

– Londonból – felelte John.

Ellenséges érdeklődés rebbentette meg a szembejövőket. Vezérük így szólt:

– Épp elég az éhínség az itt lévők számára anélkül is, hogy londoniak jönnének ide púpnak a hátunkra.

John nem válaszolt. Megemelte hóna alatt a puskáját, Roger és Pirrie követte példáját. Némán bámulták a szemközti csoportot.

– Merre mentek? – kérdezte a férfi.

– A mocsarakon túlra, Westmorlandbe – felelte John.

– Ott sem lesz több mint itt. – Vágyakozón nézte a puskákat. – Ha tudtok ezekkel a puskákkal bánni, szívesen látunk benneteket magunk között.

– Tudunk bánni velük – mondta John –, de szívesebben maradunk magunkban.

– Manapság az emberek számában rejlik az erő. John most se válaszolt. – A srácoknak is biztonságosabb.

– Gondjukat tudjuk viselni – felelte John.

A férfi vállat vont. Intett csapatának, és elindultak eredeti irányukba az úton. Ő is indulni akart a nyomukba. Az út peremén megállt, visszafordult:

– Hé, mister! – kiáltotta. – Valami újságot nem tud?

Roger válaszolt: – Semmit, csak azt, hogy a világ egyre becsületesebb.

A férfi elröhögte magát: – Ez jó! Akkor közel a világ vége!

Johnék addig figyelték őket, amíg csak látszottak, azután továbbindultak.

Aysgarth déli oldala mentén haladtak; a várost csapatok védték, ez a látvány most már jól ismert lett. Lepihentek a délutáni hőségben, ráláttak a városra. A valaha oly zöld völgy most inkább feketének látszott a barnás dombok előterében. A kőkerítések fölfelé kanyarogtak a domboldalakon, értelmetlenül jelezték a telekhatárokat. John egyszer mintha juhokat látott volna a domboldalon, és talpra ugrott, hogy meggyőződjék róla. De csak fehér sziklakövek voltak. Hogyan is lehettek volna juhok! A Csung-li vírus mindenre kiterjedő alapossággal végezte el a dolgát.

Mary Oliviával és Jane-nel üldögélt. A fiúk ezúttal fáradtak voltak a játszadozáshoz, együtt hevertek le és – amennyire John a beszélgetéseik foszlányai alapján megítélhette – motorcsónakokról tárgyaltak. Ann magában ült egy fa alatt. John odament és mellé ült:

– Jobban érzed már magad?

– Semmi bajom.

Fáradtnak látszott; vajon aludt-e az éjjel? Így szólt Annhez:

– Még egy-két nap, és azután…

Az asszony folytatta a mondatot: – És azután minden újra jóra fordul, elfeledünk mindent, ami történt, és újra kezdjük az életünket; ugye?

– Nem. Alig hiszem, hogy újra kezdhetjük. De fontos ez? Illő módon élhetünk, és a gyerekeink emberré válnak, nem vadállatokká. Ez sokat megér.

– És sikerülni fog neked, mi? A világgal a válladon.

John halkan így szólt: – Eddig nagyon szerencsések voltunk. Lehet, hogy ez nem látszik így, de igaz. Szerencsénk volt, hogy kijutottunk Londonból, és szerencsések, hogy eljutottunk ilyen messze északra komolyabb baj nélkül. Ez a táj azért látszik ilyen üresnek, mert a helybeliek visszahúzódtak védőállásaikba, a csőcselék pedig még nem ért ide. De nem hiszem, hogy egynapi járóföldnél messzebbre jutottunk a csőcseléknél, inkább közelebb. És ha azok megjönnek…

Nézte az Ure hömpölygő vizét. Napsütötte nyári kép volt, csak az ismerős zöld szín hiánya láttatta furcsának. Maga se hitt igazán szavai jelentésében, mégis tudta, hogy igazak.

– Vakvölgyben, békességben leszünk – mondta nyúzottan Ann.

– Nem bánnám, ha már ott lennénk – tette hozzá John.

– Fáradt vagyok. Nem akarok beszélni sem erről, sem másról. Hagyjál, John.

John nézte egy pillanatig asszonyát, azután elment. Észrevette, hogy a szomszédos fa alól Millicent lesi őket. Elkapta John pillantását, és elmosolyodott.

 

A völgy elkeskenyedett Hawes felé, két oldalán meredekebben emelkedtek a hegyek; a kőkerítések már nem értek fel a hegytetőkig. Hawesen nem látszott, hogy védenék, de a csapat mégis elkerülte, a déli magaslaton haladt el a város mellett, és átgázolt az Ure-ön, amely szerencsére sekély volt ebben az évszakban.

A Widdale hegyi patak forrásánál táboroztak le éjszakára; a vasút és a folyó közti szögben. Közelükben találtak egy krumpliföldet, és jókora mennyiséget ástak ki maguknak. Olivia pörköltet főzött belőle és a magukkal hozott sózott húsból; Jane segített neki, és Millicent is segédkezett fél szívvel.

A nap alászállt már a Penninek mögött, de még mindig egész világos volt; John az órájára nézett; még nyolc óra se volt. Persze ez nyári időszámítás szerinti idő volt, nem greenwichi. Eltűnődött ezen a finom és nevetséges különbségtételen.

Jó állapotban voltak, a fiúk se fáradtak ki különösebben. Máskor messzebb vezette volna őket pihenés előtt, de most este a Mossdale megmászása ostobaság lett volna. Inkább másnap reggel jókor nekivághatnak. Elégedetten figyelte a vacsorafőzést. Pirrie őrködött a vasúti sín mellett.

A fiúk odajöttek hozzá. Davey vitte a szót; tiszteletadás volt a hangjában, csöppet sem hasonlított a régebbi férfi-a férfihoz stílusához.

– Apu, állhatunk-e őrséget mi is az éjjel?

John szemügyre vette őket; fia mozgékony alakját, Spooks esetlen hórihorgasságát, Steve szögletes zömökségét. Még mindig iskolás fiúk voltak, akik egy szokottnál érdekesebb és izgalmasabb heccben vesznek részt.

Megrázta a fejét:

– Nagyon köszönöm az ajánlatot, de megoldjuk magunk.

– De már kiterveltük – protestált Davey. – Az nem számít, hogy nem tudunk lőni: ébren maradunk, és zajt csapunk, ha látunk valakit. Meg tudjuk oldani.

– A legjobb, amit tehettek, az az, hogy vacsora után nem maradtok fönn beszélgetni. A lehető leghamarabb aludjatok el. Reggel korán kelünk, nagy hegymászás és hosszú menetelés vár ránk.

Elég könnyedén beszélt, s Davey a régi időkben már lázasan vitatkozott volna vele. Most csak rápillantott lemondólag a másik kettőre, azután elmentek együtt a folyóhoz.

Együtt vacsoráztak, miután Pirrie azzal tért vissza a sín mellől, hogy ameddig a szem ellát, sehol senki. Utána John kijelölte, ki mikor őrködik az éjjel.

– Jane-t nem osztod be? – kérdezte Roger.

John azt hitte, Roger tréfál, nevetett rajta. Aztán elképedten értette meg, hogy komoly volt a kérdés.

– Nem – felelte. – Ma nem.

A lány Olivia mellett ült; egész nap nem tágított a közeléből. John délután hallotta beszélgetésüket, egyszer még Jane nevetését is. A kislány fölpillantott a két férfira, friss, kövérkés arca nyílt volt és kérdő.

– Ugye nem ölsz meg bennünket álmunkban, Jane? – kérdezte tőle Roger. A lány komolyan rázta a fejét.

John így szólt hozzá:

– De azért jobb, ha nem kapsz rá lehetőséget.

Jane elfordult, de inkább zavarában, mint gyűlölködőn.

– Ann őrködik elsőnek – közölte John. – A többiek lefekszenek aludni. Fiúk oltsátok el a tüzet, tapossátok szét a parazsat.

Roger ébresztette, és adta át neki az őrnek járó puskát. Zsibbadtan kelt föl, lábszárát masszírozta. Följött már a Hold; fénye csillogott a folyón, és az összekuporodott testek kis csoportja árnyékot vetett a földre.

– Jó meleg van, hál’ istennek – mondta Roger.

– Van valami jelenteni való?

– Mi jelenteni való lenne? Hacsak kísértetek nem.

– Akkor hát kísértetek?

– Rövidke jelenés, a lehető legfurább. A szellemvasút. Mintha a füttyét hallottam volna a távolból, és úgy tíz percre rá megesküdtem volna, hogy hallom a távoli dübörgését.

– Lehet, hogy vonat volt – mondta John. – Ha akad, ami elindítható, és akad, aki el tudja vezetni, lehet, hogy éji utazással próbálkoznak. De azért valószínűtlen.

– Én inkább azt mondom, szellemvonat. Dugig tele piacra járó dale-iek kísérteteivel, vagy szénnel és fémöntvényekkel teli szellemvagonok, amelyek a Pennineken túlra tartanak. Elgondolkodtam: mennyi ideig ismerik föl a vasúti síneket vasúti sínekként? Húsz évig? Harmincig? És meddig emlékeznek még rá az emberek, hogy valaha volt ilyesmi? Vajon mesélünk-e majd gyermekmeséket a dédunokáinknak a szénzabáló, füstokádó fémszörnyekről?

– Eridj aludni – mondta John. – még ráérsz a dédunokáidról gondolkodni.

– Kísértetek – mélázott Roger. – Egész éjjel kísérteteket látok magam körül. Tetovált testű távoli leszármazottaim kísértetét.

John nem válaszolt, csak fölkapaszkodott a töltésre, a sín melletti őrhelyére. Mire visszapillantott a magaslatról, Roger már lekuporodott, aludni készült.

Az őr feladata az volt, hogy a sínt mindkét irányból megfigyelés alatt tartsa; de a túloldali, északi irány fontosabb volt, mivelhogy arra haladt a főút. Itt volt az őrhely, az alvók csoportja felől nem látható helyen. John megkezdte az őrködést. Rágyújtott, eltakarta a cigaretta parázsló végét, esetleges figyelő szemek elől. Maga se hitte igazán, hogy ez szükséges. De természetesnek tűnt, hogy éljen a régi katonai trükkökkel ilyen ismerős helyzetben.

Nézte a fehér rudacskát a markában. Erről is le kell majd mondani – de addig értelmetlen lenne, amíg a szükség rá nem kényszeríti. Vajon mennyi időbe telik, amíg a vállalkozó kedvű amerikaiak kikötnek majd az elfeledett kikötőkben, konzervhúst és szivart osztogatnak, és amerre járnak, Csung-linek ellenálló fűmagot szórnak el? Kicsiny őrhelyeken, amilyen a Vakvölgy, effélékről álmodoznak majd, ilyesmiről szólnak a mesék a hosszú téli estéken. Talán ilyen legendák sarkallják majd az új barbárokat, hogy keljenek át az óceánon nyugat felé, hogy olyan nyers és kegyetlen földet leljenek, akár a maguké.

Mert abban nem hitt már, hogy az utolsó pillanatban megmenekedhetne az emberiség. Előbb Kína veszett el, azután Ázsia, most Európa. A többiekre is rákerül a sor, bármilyen hihetetlen is. A természet letörli a palatáblát, amelyre az emberiség történelmét írták, majd irkálhatják az üres táblára szánalmas ákombákomjaikat az itt-ott életben maradó kevesek.

Neszt hallott a sín túloldaláról, óvatosan lépkedett arra, hogy megvizsgálja, mi az. A töltés pereméről karcsú alakot vett észre, épp fölért hozzá. Millicent volt az. Fölnyújtotta a karját, John elkapta.

– Hát te mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte John.

– Pszt, mindenkit fölébresztesz.

Millicent lepillantott az alvókra, majd az őrhely felé indult. John a nyomában. Tudta jól, mit ígér ez a látogatás. A higgadt arcátlanság földühítette.

– Csak két óra múlva kerülsz sorra – mondta. – Eridj vissza, aludj még addig. Hosszú napunk lesz holnap.

– Van cigarettád? – kérdezte az asszony. John elővette a cigarettáját, és megkínálta: – Adnál tüzet?

– Nem tartom jó ötletnek, hogy fényt gyújts. Tartsd lefelé, és amikor megszívod, takard el a kezeddel.

– Te aztán sok mindenhez értesz!

Millicent lehajolt a férfi behajlított kezéhez, és rágyújtott az öngyújtó lángjánál. Fekete haján megcsillant a Hold. John bosszús volt magára, nem jól csinálja. Hiba volt cigarettát adni neki, vissza kellett volna küldeni, aludjék. Az asszony újra kiegyenesedett, a cigaretta behajtott ujjai mögött rejtőzött.

– Kibírom alvás nélkül – mondta Millicent. – Emlékszem egy hétvégére. Péntektől hétfőig három órám sem volt aludni. És utána is friss voltam és üde.

– Ne dicsekedj. Rád van írva.

– Igazán? – hallgatott egy pillanatig. – Mi a baja Ann-nek?

John hűvös hangon felelt: – Te is tudod, amit én. Azt hiszem, terád nem hatott volna ennyire; se az, ami történt vele, se az, amit utána tett.

Millicent önelégülten válaszolta: – Megvan az előnye annak, ha színvonalas nő az ember: nem borul ki könnyen, ha valami mocskos dologba botlik akár másokban, akár magában.

John megszívta a cigarettáját: – Nem óhajtok Annről tárgyalni. És nem akarok viszonyt veled, megértetted? Szeretném, ha belátnád, hogy minden egyébtől eltekintve is: ez az idő nem effélékre való.

– Amit az ember megkíván, annak mindig itt az ideje.

– Tévedésben vagy. Én nem kívánom.

Az asszony fölkacagott; hangja mélyebb lett, szinte rekedt.

– Ugyan, felnőttek vagyunk. Van, amiben tévedek, de nem az effélében.

– Talán jobban belém látsz, mint én magamba?

– Ezen se lepődnék meg. Mondok neked valamit, Nagy Főnök. Ha Olivia látogatott volna meg itt, azon nyomban visszazavartad volna, visszabeszélésnek se lett volna helye. És különben is miért suttogsz? Hogy föl ne ébresszünk valakit?

John észre se vette eddig, hogy lehalkította a hangját. Hangosabban szólt: – Most pedig menj szépen vissza, Millicent.

Az asszony újra fölnevetett: – És miért lenne butaság, ha nem akarnánk fölébreszteni őket? Nem hiszem, hogy olyan könnyen bírják ki alvás nélkül, mint én.

– Jó, nem vitázom veled. Menj szépen vissza aludni, és feledd el az egészet.

– Oké – felelte engedelmesen Millicent, elhajította félig szívott cigarettáját, és beletaposta a földbe. – Csak kipróbálom a szikrapróbát, s ha nem lobbansz lángra tőle, máris megyek, jó kislány leszek.

Elindult John felé. Az így szólt: – Ne bolondozz, Millicent. – Az asszony közvetlenül előtte állt meg: – Mi rossz van egy búcsúcsókban? – kérdezte, és John karjába vetette magát. Az kénytelen volt megtartani, el ne essen. Millicent teste meleg volt, ölelése lágyabb, mint várta. Az asszony fészkelődött John karjában.

– A szikrapróba kielégítő eredménnyel járt, úgy hiszem – mondta Millicent.

Apró, leguruló kövek nesze hallatszott. Valaki fölkapaszkodott a töltés szélére, és megállt velük szemben.

Pirrie megtapintotta a hóna alatt tartott puskát.

– Még ezzel a kezemben is majdnem megleptem – mondta rosszallóan. – Maga nem valami éber őr, Custance.

Millicent kibontakozott: – Hát te mit művelsz itt? Mászkálsz itt éjnek évadján?

– Vajon nem lenne helyzethez illő, ha én is ugyanezt kérdezném tőled?

Felesége duzzogva válaszolt: – Azt hittem, hogy a múltkori leselkedésed a kedvedet szegte. Vagy mostanában ettől zsongasz be?

– Az utóbbi néhány alkalommal eltűrtem a dolgot, mint kisebbik rosszat. Elismerem: diszkrét voltál. Ha bármi módon közbelépek, az csak a felszarvaztatásomat teszi nyilvánvalóvá, márpedig ezt mindig is el akartam kerülni.

– Ne aggódj, továbbra is diszkrét leszek – mondta Millicent.

John megszólalt: – Semmi sem történt köztem és a felesége közt, Pirrie! Nem is fog. Csak egy dolog érdekel, hogy biztonságban eljussunk a Vakvölgybe.

Pirrie kedélyesen válaszolt: – Természetes hajlandóságom szerint mindig is szívesen megöltem volna ezt az asszonyt. Ám normális társadalomban a gyilkosság túlságosan kockázatos. Eljutottam odáig, hogy terveket kovácsoltam, nem is rosszakat, de sose valósítottam meg őket.

– Ne hülyéskedj, Henry! – szólt rá Millicent.

John a sötétben is látta, hogy Pirrie a jobb keze ujjaival megdörgöli az orrát. Éles hangon förmedt rá:

– No, ebből elég!

Pirrie megfontoltan kibiztosította fegyverét. John fölemelte puskáját.

– Ne – mondta nyugodtan Pirrie. – Tegye le azt a fegyvert. Tudja azt maga nagyon jól, hogy jóval gyorsabban lövök magánál. Tegye le. Nem hagyom magam semmi elsietett akcióba belerángatni.

John leengedte a vadászpuskát. Nevetséges lenne Pirrie-t valami Erzsébet-kori tragédia hősének látni, gondolta. Így szólt:

– Úgy látszik, a fejlemények lehúznak magukkal. Ostobaság volt hogy elhittem. Ha maga csakugyan ki akarta nyírni Millicentet, semmi sem akadályozta volna meg magát, hogy otthagyja őt Londonban.

– Jó észrevétel – mondta Pirrie –, de tökéletlen. Nyilván emlékszik, hogy noha csatlakoztam a maguk társaságához, fenntartásaim voltak a Buckley által előadott történet valóságos voltával kapcsolatban. Hajlandó voltam együttműködni magával a rendőrkordonból való kitörésben, mert rendkívül szeretem, ha szabadon döntök a tetteim felől. Ez minden.

– Csak cseverésszetek tovább – szólt Millicent –, és megyek vissza aludni.

– Nem – mondta halkan Pirrie –, maradj csak ott, ahol vagy. Szépen maradj ott, ahol vagy. – Megérintette fegyvere tölténytárát, és Millicent félbehagyta megkezdett mozdulatát.

– Meg kell, mondjam, hogy röviden bár, de komolyan foglalkoztam a gondolattal, hogy otthagyom Millicentet Londonban. S hogy elvetettem, annak főleg az az oka, hogy bizonyos voltam: ha nagyobb baj nem történik, mint hogy felkel a lakosság, Millicent nagyon szépen boldogul majd, mert felajánlja erotikus szolgálatait a bandavezérnek. És semmi kedvem nem volt úgy otthagyni őt, hogy ilyen különlegesen sikeres pályát fusson be.

– Nem lett volna mindegy magának? – kérdezte John.

– Én nem az az ember vagyok, aki könnyedén viseli ezt a megalázást. A lelki alkatomnak van egy vonása, amelyet primitívnek nevezhetünk. Mondja csak, Custance: ugye, egyetértünk abban, hogy a jog nem érvényesül már ebben az országban?

– Ha érvényesülne, mind lógnánk már.

– Így igaz. Mármost: ha az állami jog kiiktatódik, mi marad?

John óvatosan így szólt: – A csoportunk törvénye; az önmagunk védelméé.

– És a családé?

– A csoporton belül. Az első a csoport szükséglete.

– És a családfőé? – Millicent fölkacagott, szinte hisztérikusan.

– Csak mulass, drágám – folytatta Pirrie. – Örülök, ha vidám vagy. Nos, Custance. A férfi a saját családi csoportjának feje; eddig egyetértünk?

Ez az őrült, irgalmatlan logika csak egyetlen irányba vezethetett. John így felelt:

– Igen, a csoporton belül. – Habozott. – Én vagyok a vezető. Enyém a végső szó.

Pirrie mintha mosolygott volna, de a félhomályban nem lehetett jól látni. Pirrie így szólt:

– A végső szó itt van – érintette meg fegyverét. – Ha akarom, elpusztíthatom a csoportot. Megsértett férj vagyok, Custance; talán féltékeny, talán büszke, de el vagyok szánva rá, hogy igazságot teszek. Remélem, nem mond ellent nekem, mert nem szeretnék szembeszállni magával.

– Most már tudja az utat a Vakvölgyig – mondta John. – De nem fog könnyen bebocsátást nyerni nélkülem.

– Van jó fegyverem, és használni is tudom. Úgy hiszem, könnyen befogadnak.

Szünet állt be. A csöndben hirtelen madárdal szállt fel; John elképedt: pacsirta dalolt.

– Nos, elismeri a jogaimat? – kérdezte Pirrie.

Millicent fölkiáltott: – Ne! John ne engedd! Nem tehet ilyet, ez nem emberhez méltó, Henry, megígérem…

– Éjfélre elcsöndesül, a fájdalom elül – mondta Pirrie. – Még én is ráérzek néha, milyen helyénvaló lehet a költészet. Custance! Megvan-e rá a jogom?

Holdfény ezüstözte be a fegyver csövét, ismét John felé lendült. Hirtelen félelem tört rá, nemcsak önmagáért, hanem Annért és a gyerekekért is. Pirrie engesztelhetetlen, semmi kétség: csak az kétséges még, hogy engesztelhetetlensége hova viszi, ha provokálják.

– Éljen a jogaival – mondta John.

Millicent egészen döbbent és idegen hangon kiáltott fel: – Ne! Ne itt…

Pirrie-hez rohant, idegesen botladozott a síneken. A férfi megvárta, míg közvetlenül eléje ért, csak akkor tüzelt. Az asszony teste hátrapördült a lövés erejétől, és elterült az egyik sínen.

A dombok felől visszhangzott a csattanás.

John átlépett a sínen a holttest mellett. Pirrie már leengedte fegyverét. John megállt mellette, és letekintett a töltésről. Mind fölébredtek a lövés zajára.

Lekiáltott: – Nincs semmi baj. Aludjatok tovább. Semmi ok az ijedtségre.

Roger fölszólt: – Ez nem a vadászpuska volt. Pirrie ott van?

– Igen – felelte John. – Alhatsz nyugodtan. Minden rendben.

Pirrie odafordult, ránézett: – Azt hiszem, én is megyek aludni.

John rászólt: – Előbb segíthetne nekem. Nem hagyhatjuk itt ezt, hogy majd, amikor a nőkön lesz az őrködés sora, itt riadozzanak rajta.

– A folyóba? – kérdezte Pirrie.

– Túlságosan sekély. Valószínűleg elakadna. Különben sem tartom helyesnek, hogy elszennyezzük a vízkészleteinket. A töltés aljára, a folyó túloldalára. Ott jó helyen lesz.

A sín mentén odább vitték a holttestet vagy kétszáz méternyire, nyugatra. Könnyű volt, de a síneken menni annál nehezebb. John megkönnyebbült, amikor végre lehajították a töltésről. Bokrok húzódtak alatta, a holttest a bokrok közt ért földet. A holdfényben látni lehetett Millicent fehér blúzát, mást, semmit.

John és Pirrie némán ment vissza. Az őrhelyre visszaérve John így szólt:

– Most már lemehet, de megmondom majd Oliviának, keltse fel magát akkor, amikor a felesége kerülne sorra az őrködésben. Remélem, nincs kifogása!

– Természetesen nincs – mondta Pirrie. – Ahogy óhajtja. – Hóna alá dugta fegyverét. – Jó éjt, Custance.

– Jó éjt – felelte John.

Nézte, mint csúszkál a lejtőn Pirrie a többiek felé. Talán hibáztam, gondolta. Meg kellett volna talán menteni Millicent életét.

Meglepte, hogy ez a gondolat csöppet sem zavarja.